Pintér Gábor hondurasi nuncius: A szegénység ellenére a hit és család itt alapvető érték

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán  

- Nagy szeretettel köszöntöm a Vatikáni Rádió stúdiójában Pintér Gábor érsek atyát, Honduras apostoli nunciusát. Érsek atya, ez a vatikáni látogatás egy rendkívüli esemény vagy csak egy hazalátogatás? Mit tudhatunk erről?

- Olyan értelemben rendkívüli esemény, hogy van egy nunciusi értekezletünk most ezen a héten, ami három évente van. Tehát nem túl gyakori. Három évente jövünk össze, a világ minden nunciusa ilyenkor itt van.

- Az hány személyt jelent?

- Száztizenhárom nunciatúrát jelent és még a nemzetközi szervezeteket, tehát nagyjából olyan százhúsz nuncius van itt. És hát ilyenkor megbeszéljük mindazokat a dolgokat, ami mindenkit érint, aztán vannak külön szekciókban kontinentális értekezletek a nunciusok között. Ez egy olyan hét, amikor együtt vagyunk a Szentatyával és az elöljárókkal és mindenki szabadon megoszthatja a gondolatait illetve vannak témák, amelyet ilyenkor megbeszélünk. Tehát ebben az értelemben rendkívüli, egyébként is minden évben, minden nunciusnak kötelessége, hogy legalább egyszer eljöjjön Rómába, van, akinek kétszer is vagy többször kell jönni, ha olyan helyzet van, amikor a folyó ügyeket megbeszéli az illetékesekkel.

- Ez mindig alkalom találkozni egymással, beszélgetni egymással, kapcsolatokat felfrissíteni.

- Pontosan.

- És keresni az együttlátást.

- Pontosan így van. Ez nagyon-nagyon fontos. És a Szentatya nagyon ragaszkodik ehhez, hogy együtt legyünk. Azelőtt ez nem volt ennyire rendszeres, ezek az értekezletek. Tehát volt, de nem volt ez a rendszeresség. Kb. hat-hét év óta van, hogy ez most már rendszeressé vált, és reméljük, hogy ez így is marad.

- Az elmúlt időszak egyik nagyon fájdalmas eseménye a Covid két esztendeje, a világjárvány két esztendeje. Közép-Amerika és benne Honduras, ahol Ön szolgál, hogyan élte meg ezt a nagy válságot és hogyan jött ki belőle?

- Rendkívül nagy problémát okozott Közép-Amerikában is és ezt mondhatom általában, hiszen nagyjából egyformán érintette a közép-amerikai országokat. Nyílván ennek van egy egészségügyi része és van külön egy része, ami az Egyházat érinti. A társadalmat nagyon megviselte. Olyan szempontból is, hogy nagyon-nagyon gyenge és kezdetleges az egészségügyi ellátás szisztémája,  rendszere pl. Hondurasban. Tehát egyszerűen nem voltak kórházak, ahol fogadhatták volna a súlyos betegeket. Sajnos főleg az első évben és a második év elején is, nagyon sok olyan beteg volt, akik az utcán haltak meg Covid-ban, mert nem volt hely, hogy bevigyék őket kórházba. Ez nagyon-nagyon sok családot megviselt, tönkretett. És ezenkívül ott volt ennek a társadalmi hatása, rengeteg ember elveszítette  a munkáját, hiszen az a kevés turizmus, pl. ami van az országban, az is teljesen megszűnt, üzemeket zártak be és más szolgáltatásokat, tehát nagyjából 60%-a az embereknek munka nélkül maradt az országban ezen az idő alatt. Rengeteg olyan negatív következménye van ennek, ami mind a mai napig tulajdonképpen még nem állt helyre, hiszen a turizmus a  korábbihoz képest nagyjából csak 10%-ra tudott visszafejlődni. És hát sok egyéb ilyen anyagi, társadalmi hatása volt.

A másik oldal az Egyház, ahogy a járvány a Katolikus Egyházat érintette, az is nagyon-nagyon súlyos. Hiszen ott is, mint Európában, gyakorlatilag be kellett zárni a templomokat hosszú időre, online közvetítések voltak hosszú időn keresztül. Ez nagyon-nagyon megviselte az embereket. Hiszen egyrészt, ehhez nem voltak hozzászokva, másrészt pedig nagyon sokaknak nincsen online hozzáférése, tehát egyértelműen kimaradtak a liturgiákból, a nagy ünnepekből, legyen az Karácsony vagy Húsvét, ami számukra nagyon-nagyon különleges hagyományokkal bír, pl. a Húsvét és a Nagyhét, ezek mind nem voltak. Nem voltak körmenetek, nem volt nagypénteki szertartás, ami az ő számukra  különleges fontossággal bír. Nagyon-nagyon sok kárt tett, hogy így mondjam és ugyanazt mondhatom, mint a társadalmi részre, hogy bizony ebből nem sikerült még helyreállni és lábra állni, úgy hogy nagyon nehézkesen indul újra az a rendszer, ami korábban meghatározta azért a plébániák életét.

Pintér Gábor érsek, hondurasi apostoli nuncius a Vatikáni Rádió stúdiójában

- A rendes fizikai jelenlét, a templomlátogatás, azon a módon, amilyen a járvány előtt volt…

- Nem állt még helyre, de a közösségi élet sem. Ezeken a plébániákon nagyon-nagy közösségi élet volt különböző csoportokkal, ami most nehezen tud újra összeállni.

- A helyzet hasonló a többi országban is, Közép-Amerikában is, Latin-Amerikában?

- Ez sajnos így van és nagyon hasonló egész Közép-Amerikában. Mondjuk Latin-Amerika szintjén ezt túlzás lenne egy kalap alá venni. Hiszen azért nagyon más a helyzet Mexikóban, ahol sokkal jobban tudtak alkalmazkodni a helyzethez, minden értelemben, egészségügyileg is, fölkészültségben, vagy mondjuk Chilében, Argentínában, tehát azért vannak különbségek. Amit mondok, az főleg Közép-Amerikára igaz.

- Hondurasra gondolva: ez a Magyarországgal körülbelül azonos lélekszámú, kb. 10 milliós ország, milyen örömökkel néz szembe. Most inkább az Egyházra gondolok. Mik az örömei az Egyháznak ma? Beszéljünk erről, mert van sok probléma, gond van, közelítsünk először pozitív módon.

- Európai szemmel nézve azt gondolom, hogy a legnagyobb öröm és a legnagyobb - talán mondjuk így – „furcsaság” pozitív értelemben számunkra, hogy ezekben az országokban és konkrétan Hondurasban a „hit és a vallásosság” nem kérdés, tehát az emberek minden értelemben hívőnek és vallásosnak tartják magukat. Nem fordul elő, az, hogy valaki azt mondaná, hogy én nem vagyok hívő, én nem imádkozom, tehát ez benne van az életben, mindenkinek a saját életében, a társadalmi életben. Az a legtermészetesebb dolog, hogy pl. állami eseményeken is mindig ott van egy katolikus vagy és egy protestáns lelkész, akik imát mondanak, akár diplomáciai fogadásokon pl. ez természetes, hogy imával kezdődik egy országnak a nemzeti ünnepéről való megemlékezés, vagy pl. Covid alatt, nagyon érdekes dolog, hogy amikor nem lehetett összejönni semmilyen szempontból, pl. a diplomáciai értekezleteket is zoom-on keresztül, tehát online tartottuk. A Külügyminisztérium kérésére és magának a külügyminiszternek a kérésére, miden hónapban, amikor a Covid a legerősebb volt, közös online reggeli imát tartottunk, a diplomaták, akik oda vannak akkreditálva és az összes hondurasi nagykövetség a világban, bekapcsolódott ebbe és reggel 7 órakor, hondurasi idő szerint, tartottunk egy közös imát, engem felkértek, hogy tartsak egy elmélkedést. Utána pedig zsoltárokat énekeltek és így tovább. Ezt a helyi Külügyminisztérium kezdeményezte és ők szervezték meg az egészet.

- És a helyi liberális sajtó ezt nem kezdi gyengíteni, mármint hogy egy nemzetnek a még létező keresztény meggyőződését?

- Ehhez tudni kell azt, hogy az amerikai kontinensen, de főleg Közép-és Dél-Amerikában  liberálisnak lenni nem azt jelenti, mint nyugati értelemben, tehát akár az Egyesült Államokban vagy Európában. Példaként mondom, most pl. Hondurasban egy liberális párt van kormányon. Na de ettől függetlenül semmi nem változik a számukra, vagy a társadalom számára az Egyházhoz való hozzáállásban és kapcsolattartásban. Az elnök asszony, aki ebből a liberális pártból jön, közismerten és nyilvánosan hívő ember, aki egész családjával együtt folyamatosan és mindig részt vesz a katolikus szertartásokon. Ugyanez a külügyminiszter és mondhatnám az egész kormány esetében, akik ebből a liberális pártból jönnek, de eszükbe sem jut, hogy itt az Egyházzal bármiféle nehézségük lenne. Tehát teljesen más a politikai koncepció. Ezt nagyon-nagyon fontos tudni. Az, hogy liberális, annak van egy nyugati értelmezése, amit tudunk Magyarországon is, amire jellemző az egyházellenesség, sőt hát ezentúl is mondjuk egyfajta ateista ideológiának a terjesztése. Ez abszolút nincs így nagyon sok más részén a világnak.

- Éppen a nyugati világban, akár Nyugat-Európa, akár az Egyesült Államokra gondolok, mint a „Nyugatnak” a zászlós hajójára, az egyik nagy kérdés a család értelmezése. Hogyan néz ki egy átlag hondurasi család napjainkban?

- Igen, a család Hondurasban - és ezt megint mondhatom általában Közép- és Latin Amerikáról - a családnak hatalmas értéke van. Ezekben az országokban nem devalválódott a családnak az értéke, a tradíciók, az együttélés, a generációknak az együttélése pl. ez szintén annyira természetes, mint az Isten-hit. Ez annyira benne van a levegőben és a társadalomban, hogy szó sincs arról,  hogy a családot ne tartanák értéknek és ezt nem csak vallásos értelemben mondom, ez általában a társadalomban ott van a családnak a tisztelete és azt mondhatnám, hogy a  minden fölé helyezettsége ott van a társadalomban. Tehát nagyon-nagyon fontos a család koncepciója és ez a klasszikus értelemben meg is van, tehát a nagyszülők, a szülők, a gyermekek viszonyában, nagyon sok gyermek van a családokban, ez persze megint értelmezésre szorul, tehát ennek nem kizárólag vallásos, vagy értékbeli jelentősége van, az is van. Az ő számukra a gyerekeknek a születése, bármilyen szegény családban is, az valóban természetes dolog és természetesen öröm. Szó sincs arról, hogy azért, mert szegények vagyunk, ezért ne legyen gyerekünk. Mindenképpen nagy érték, de tudnunk kell azért azt is, és ezt sokszor elszoktam mondani, mert Európából ez annyira távolinak és értelmezhetetlennek tűnik, pedig egy nagyon-nagyon fontos és megfontolandó dolog, hogy ezért van nagyon  sok gyerek.

Latin-Amerikában, az ázsiai országokban, Afrikában, nem azért, mert ők tudatlanok és ne tudnák azt, hogy mi a születésszabályozás, akár egyházi értelemben is, hanem azért mert az ő számukra ez a társadalombiztosítás, az ő számukra nincsen betegbiztosítás, az ő számukra nincsen nyugdíjbiztosítás. A család gondoskodik róluk. Tehát ez abszolút természetes dolog. És nyilvánvalóan ha egy gyerek van, vagy kettő, az nem tudja ezt magára vállalni. Azonkívül korábban főleg nagy volt a gyermekhalandóság. Most ez azért sokkal kevesebb. Lényeg az, hogy a sok gyerek azért is fontos egy családban, mert a szülők rájuk fognak támaszkodni, ha betegek lesznek, csak ők segítenek. A nyugdíj, az állam nem ad nekik, tehát ilyen értelemben is szükség van, és ezt sajnos a nyugati gondolkodás mód, a nyugati politikai gondolkodás ezt nem látja, csak arról beszél, hogy túl sok a gyermek, nagy a túlnépesedés. De hát itt van egy alapvető probléma, ki kell lépnünk a nyugati gondolkodásunkból, nekünk természetes az, hogy mindenkinek van betegbiztosítása és mindenki kap valamilyen szociális juttatást öregkorában. Ez egyáltalán nincs így a világ nagyon nagy részén.

-  Mi az árnyoldala ennek az országnak? A család értékeiről beszéltünk, nemzeti identitásról, a családi-vallási identitástudatról, mégis mik a gondok, az igazi problémák?

- Itt is két kategóriát mondanék. Mert azért nehézség rengeteg van. Ez kétségtelen. Nagyon sok nehézséggel küzd az ország, de azért van ennek egy társadalmi-politikai oldala és van egy egyházi oldala szintén. Ami a társadalmi problémákat, jelenti, az nyilvánvalóan a hatalmas szegénység, tehát Honduras Haiti után a legszegényebb országa az egész amerikai kontinensnek. Hatalmas a korrupció, amit sajnos nagyon hosszú idő után sem tudnak fékezni mind a mai napig. Óriási a kábítószer kereskedelem, ami átfolyik Hondurason, van helyi is, de főleg ami átfolyik, tehát délről megy északra, és ennek nagyon nagy a kereskedelmi jellege és ennek egy nagyon kiépített rendszere van, három hatalmas maffiakartell ellenőrzi az egész kábítószer kereskedelmet. Rögtön zárójelben hozzáteszem, hogy azért ennek is van egy olyan vonatkozása, amit szintén nem felejthetünk el, nagyon sok embernek ebből van az egyetlen megélhetési lehetősége. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezzel igazolni lehetne azt, hogy ez van, de ez az igazság. Itt milliókról beszélhetünk, akik valamilyen módon kapcsolódnak ezekhez a maffiacsoportokhoz, és nagyon sokaknak gyakorlatilag nincs más választása, hogyha a családját fenn akarja tartani, ezek szörnyű kemény és nagyon nehéz dolgok. Nem lehet fekete-fehéren kezelni, mint ahogy a nyugati világ megpróbálja, nagyon egyszerűen, minden kábítószer kereskedelmet meg kell szüntetni. Igen, csak hát ez miután nagy viszonylatban mondjuk csak az amerikai kontinensen ez igazából tízmilliókat érint, ez nem olyan egyszerű, hogy ezeket kiiktassák. Visszatérve a nehézségekre, olyan politikai és gazdasági feszültségek vannak az országban, amit igazából nagyon hosszú idő óta nem tudott megoldani egyetlen politikai párt és egyetlen politikai kormány sem.

- És az Egyházban?

- Az Egyházban a legfőbb nehézség azt mondanám, az hogy nagyon-nagyon hiányzik a kapacitásunk. Tehát a Katolikus Egyháznak a kapacitása – én így szoktam röviden megfogalmazni - az, ami hiányzik, Mit jelent ezt? Azt jelenti, hogy van egy hatalmas nép, aki alapvetően katolikus. És ez egy katolikus hagyományú ország, mint az egész Közép- és Dél-Amerika. Tízmillió emberről beszélünk itt, akik elvileg mind katolikusok, de gyakorlatilag alig több mint a fele, aki a gyakorlatban most katolikus, a többiek különböző kis amerikai egyházakhoz, úgymond szektákhoz tartoznak, merthogy nekünk nincsenek embereink. Ez megint egy nagyon összetett kérdés.

Az egész országban tizenegy egyházmegyéről beszélünk és nagyjából öt és félmillió katolikusról, aktuálisan ehhez van összesen 350 pap az országban. Miközben a protestánsok, akik alig kevesebben vannak 3500 lelkésszel rendelkeznek. Tehát tízszer annyi az ő kapacitásuk. Vagyis egyszerűen nem tudunk megfelelni azoknak az elvárásoknak, amit egy ekkora katolikus közösség jelent. Rögtön hozzá kell tenni azt is, hogy most tízmillió emberről van szó, de negyven évvel ezelőtt kettő és félmillió lakosa volt ennek az országnak. Tehát négy évtized alatt négyszeresére nőtt a lakosság száma. Miközben az Egyház kapacitása messze nem nőtt ilyen arányban.

 – Alig van hivatás…

- Vannak hivatások, csak arányaiban borzasztóan kevés. Ugye azelőtt nagyon sok misszionárius volt, sokkal kevesebb helyi hivatás. Most misszionárius alig van már, helyi hivatás van, de nekik át kell venni a misszionáriusoknak feladatát is. Tehát vannak hivatások és a szeminárium most is tele van, de ez nem elegendő ahhoz, amire szükség volna.

- Az utolsó kérdés egészen más és fájdalmas vidékre visz bennünket. Ön, érsek atya 2016-19 között Fehéroroszország apostoli nunciusa volt. Mit jelent most onnét Hondurasból visszatekinteni a fájdalmasan fél éve kitört ukrán-orosz háborúra? Hogyan lehet ezt látni, ezt a csapást?

- Nyilván én másként látom, miután ott voltam. És ismerem, mind a belorusz valóságot, mind az orosz, és mind az ukrán valóságot. Ami persze nagyon megváltozott, ezt hozzá kell tenni. Tehát ahhoz képest, amit én otthagytam három évvel ezelőtt, ahhoz képest nagyon-nagyon radikálisan átalakultak ezek az országok, beleértve a politikai rendszert, beleértve a társadalmat, a belső feszültségeket, az egyházak helyzetét, hiszen a katolikus mellett, nyilván az ortodox egyházról beszélünk. Tehát nagyon sok minden megváltozott, de nyilván miután nagyon-nagyon kedves volt számomra az ottlét és ez az ország és ez a nép, továbbra is figyelemmel kísérem az ottani dolgokat, főleg még a háború előtti időben sokszor kérték a tanácsomat, a helyi püspökök, és innét a Vatikánból is, mint helyismerettel rendelkező emberét. Tehát nagyon figyelemmel kísérem az eseményeket. Azt gondolom, ha nagyon röviden ki kell mondani, egy felfoghatatlan tragédia, ami történik ezekben az országokban. Hála Istennek, a mai napig Belorusz ki tudott maradni a közvetlen harcokból. Az még nagyobb tragédia lenne nyilván az országnak, ha belesodródna. Ez remélhetőleg így fog maradni. De ettől függetlenül hatalmas feszültségek vannak. Pl. Ukrajna és Belorusz között is. Most az orosz–ukrán helyzetet jobban ismeri mindenki, de a belorusz-ukrán viszony is nagyon-nagyon sokat romlott. Nyilvánvalóan ezekben az országokban korábban is nagy szerepe volt az egyházaknak. Mai napig is nagyon-nagyon fontos a szerepük, hogy valamiképpen megpróbálják azokat az utakat megtalálni, amik kiengesztelődéshez vezetnek ezek között a népek között.

- Érsek atya, hálásan köszönöm ezt az értékes beszámolót és tapasztalatokban gazdag találkozót kívánok a többi nuncius kollégával.

- Nagyon köszönöm az interjút.

Lejegyezte: Bódisné Horváth Márta/Magyar Kurír