Radcliffe atya: álarcok és beskatulyázás nélkül közvetíthetjük Isten szeretetét
Tiziana Campisi / Gedő Ágnes – Vatikán
Jézus és a szamáriai asszony találkozása a kútnál – ez az evangéliumi jelenet adta Timothy Radcliffe atya elmélkedésének témáját, melyet a szinódusi résztvevők elé tárt a negyedik általános ülésen. A szinódusi munkadokumentum második modulja fölvet egy kérdést is: „Közösség, mely kisugárzik. Hogyan legyünk jobban az Istennel való egység, valamint az emberi nem egységének jele és eszköze?”.
A domonkos szerzetes tartotta a lelkigyakorlatos elmélkedéseket is szeptember 30-a és október 3-a között, amikor a szinódus megnyitása előtt a résztvevők a Róma közelében található Sacrofánóban gyűltek össze, hogy felkészüljenek az egy hónapos munkára. Ahhoz, hogy a szinodalitásra képezzük magunkat, el kell engednünk az álarcokat és belépni a fénybe, mert csak így tudjuk közvetíteni Isten nem kisajátító szeretetét, amelyet mindannyiunk iránt táplál.
Fedezzük föl magunkban az Isten iránti szomjúságot
Radcliffe atya Jézusnak a szamáriai asszonyhoz intézett szavaiból indult ki, melyek megmutatják, hogy Isten úgy jelenik meg közöttünk, mint aki mindannyiunkra szomjazik. Ezért emberré lesz és megszólítja. A Krisztussal folytatott beszélgetésben az asszony rádöbben, hogy a lelke mélyén arra az élő vízre szomjazik, amit Isten adhat neki és ami örökre oltja szomját, ezért kér belőle. Eddig váltogatta a férfiakat, most pedig ráébred, hogy mindeddig őrá vágyott. Sokszor bűneink, elbukásaink csupán téves kísérletek arra, hogy megtaláljuk azt, amire leginkább vágyunk – magyarázta a domonkos atya. De az Úr türelemmel vár minket a kútnál, hogy a valódi szomjúságra ráleljünk. Akkor építjük a sugárzó közösséget, ha megtanuljuk, hogyan érezzünk mélyebben szomjúságot és éhséget, kezdve a mindennapos vágyainkkal. Azért szigetelődünk el, mert fogva tartanak kis vágyaink, kis örömeink, holott az Úr nekünk akarja ajándékozni szeretete teljességét.
Szeretetünk ne legyen birtokló
Radcliffe atya szerint a szinodalitásra nevelés azt jelenti, hogy megtanulunk szenvedélyes emberek lenni, akiknek mély vágyaik vannak. Emlékeztetett P. Pedro Arrupe jezsuita szavaira, aki így írt: „Mi sem praktikusabb annál, mint hogy megtaláljuk Istent, vagyis teljesen abszolút és végleges módon szerelmesek legyünk, mert amibe beleszeretünk, az tartja fogva képzeletünket, az befolyásol majd mindent, az dönti el, miért kelsz föl az ágyból reggel, mit csinálsz este, hogy töltöd a hétvégédet, mit olvasol, kiket ismersz meg, mi töri össze a szívedet, és mi tölt el örömmel és hálával”. De ahhoz, hogy az evangélium iránt lelkesedő személyek legyünk egy szinodális egyházért, el kell sajátítanunk a nem birtokló szeretetet – magyarázta a domonkos atya. Azt a szeretetet, amelyik nem menekül el a másik ember elől, de nem is birtokolja őt, amely nem sértő és nem is hideg szeretet.
Címkék nélkül kell elfogadni az embereket
Visszatérve az evangéliumi jelenetre, valódi találkozásnak lehetünk tanúi: Jézus a maga valójában találkozik a szamáriai asszonnyal, egy olyan nővel, akinek öt férje volt már, és most találkozik egy újabb férfival, akihez azonban nem fűzi házastársi kötelék. Ennek üzenete számunkra az, hogy mélyen személyes találkozásokra kell törekednünk, melyekben kerüljük a beskatulyázást. Sokan kizárva érzik magukat a katolikus egyházból, mert elvont címkéket ragasztottunk rájuk: elváltak és újraházasodottak, melegek, többnejűek, menekültek, afrikaiak, jezsuiták.... Ehelyett emberi mivoltukban kellene tekintenünk őket, és így fölfedezni bennük Krisztus arcát is. Krisztus tudja, milyenek vagyunk a magunk gyengeségeivel, vágyaival, és segít, hogy felszabadító, ne pedig kontrolláló szeretettel közeledjünk egymáshoz – mondta még a szinódusi résztvevőknek Timothy Radcliffe atya.
