Akkor még jobban féltük a háborút, mint napjainkban – Szent Kolbe atya emlékére

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

Mint a római Német –Magyar pápai kollégium akkori végzős diákja én is ott voltam a téren, sőt egészen közel az oltárhoz, amelynél Szent II. János Pál pápa a vértanú szentek sorba iktatta honfitársát. Akkor időben még közelebb voltunk a második világháborúhoz, mint most magához a szenttéavatáshoz. Azóta 42 esztendő telt el, de 1982-ben a világháború fenyegető rémétől még csak 37 év választott el.

Sajnos elmondhatom, hogy akkor – a hidegháború dermesztő világában – még jobban féltük a háborút, mint napjainkban. Gázkamra, deportálás, foglyok szökés, megtizedelés, éhhalál és vértanúság. Olyan erővel riasztott minket a múlt, hogy elképzelhetetlennek tartottunk mindenféle újabb háborút Európában!

Inkább arra az isteni bravúrra csodálkoztunk rá, amit Kolbe atyában köszönhetünk neki. Ő 47 éves volt, egy évvel fiatalabb, mint halálakor Szent Ferenc, amikor 1941. február 17-én ismételten letartóztatták, mivel rádióján németellenes műsort sugárzott, valamint lengyel, zsidó és ukrán üldözötteket bújtatott, illetve menekülésüket segítette. Először a varsói központi börtönbe szállították, majd május 20-án az auschwitzi koncentrációs táborba deportálták. Ő volt a 16670-es számú rab. Amikor pedig augusztus elsején a tábor 14-es barakkjából, ahol Kolbe atya is élt, megszökött egy rab, a tábor parancsnoka bosszúból a barakk tíz foglyát éhhalálra ítélte, véletlen kisorsolás alapján. Ám amikor az egyik halálra ítélt, Franciszek Gajowniczek felsóhajtott – nekem két gyermekem van – akkor Kolbe atya előlépett és felajánlotta az életét helyette. A táborparancsnokot annyira meglepte ez a hősies gesztus, hogy elfogadta ezt az „önkéntes helycserét” és így került Kolbe atya a bunkerbe a többi kilenc mellé tízediknek, hogy együtt halálra éheztessék őket. Úgy élt a foglyok közt, mint a szabadság angyala, hiszen a böjthöz szokott teste erősebb volt, mint kínzóinak a türelme. Miután már az összes társa meghalt, az őrei azonban nem tudták kivárni a végét, így egy injekció oltotta ki életét, mely Isten különleges kegyelme révén valahogy mégis tovább élt abban a kétgyermekes Franciszek Gajowniczek apában.

Ő pedig a megmentője szentté-avatásakor a lengyel pápa kérésére felállt a Szent Péter téren a fiaival együtt és így közelről láthattam az életadás, az életmentés csodáját. Máig emlékszem az arcára, melyet belülről világított meg valami hálás, meleg fény: „Igen, egykori fogolytársam, az a 16670-es számú rab, valóban Isten embere volt. És soha, soha nem tudom, nem tudom eléggé megköszönni neki, amit nekem, amit a fiaimnak adott. Életet! Saját egyetlen életét!

A Szent Péter tér ölelő karja, együtt a Mennyek Országa kezeivel, ekkor erősen összeszorított mindnyájunkat!

(vl)