A csíksomlyói Szűzanyát hoztam magammal a szinódusra – Pál József Csaba temesvári püspök

P. Vértesaljai László SJ - Vatikán

Mit hozott magával a római szinódusra a Csíkból származó temesvári püspök?

Én a csíksomlyói Szűzanyát hoztam magammal, az ő szerető, anyai gondoskodását és erre szükség volt a szinóduson. Amikor kiscsoportokban vagyunk, akkor egymásra úgy hallgatunk, mint ahogy egy édesanya hallgatná azt a valakit. A Szűzanyának a szeretete segített, hogy ez a hallgatás ne elfárasszon, mert befogadó hallgatás volt, hanem inkább erőt adjon. Úgyhogy én ezzel a lelkülettel jöttem ide és jó volt „így” itt lenni, mint székely ember, mint temesvári püspök, és mint Máriának a gyermeke.

Egy nagyon sokszínű világba csöppentél bele itt, Püspök atya, ahol minden földrész számos helyi egyházának képviselői mellett jelen voltak a szerzetesi lelkiség és az egyházi mozgalmak küldöttei is. Megjelent köztetek ez a sokszínűség a lelkiségek és egyházi mozgalmak világából?     

Mindenki azt hozta magával, ami már benne van az életében, a szívében. Így voltak jelen a mozgalmak és rendek tagjai és képviselői is, és ez megjelent a beszélgetésekben, a hozzászólásokban, és ez így jó, ez így szép, hogy az Isten Népe ilyen sokszínű, mert Isten mindegyikünkre, mint a gyermekeire tekint és mi is így tekintünk egymásra. Mikor hozzászólunk, akkor emberi gyengeségünkből fakadóan, gondolom, hogy saját hozzászólásunkat tartjuk a legjobbnak, de hogyha a hozzászólásunk ajándék akar lenni a többieknek, akkor az ő hozzászólásukat is ajándékként fogadjuk el. Néha ez nem is olyan könnyű, mert annyira más világból jött a másik, mint ahogy én is neki egy más világból jöttem, ezért figyelni kell arra, hogy vajon általa nem akar-e nekem mondani, üzenni a Szentlélek. Ez a mély imádságos egymásra figyelés ezen a szinóduson különösen is tetszett nekem, hogy így nem csupán együtt vagyunk és tanácskozunk, hanem együtt figyelünk a Szentlélekre. Szinte fél óránként megálltunk imádkozni és ez az imádság nem volt idegen test, hogy beszélgetünk, aztán megállunk imádkozni, hanem hallgatok a Jóistenre, a Szentlélekre a másikban, és hallgatok a csendben a Szentlélekre magamban is. Tehát ugyanaz a valóság volt, csak a kettő éppen egymást kiegészítette. Így volt szép, hogy együtt keressük, vajon mit akar a Jóisten velünk, mit akar mondani egy-egy témával kapcsolatban a Szentlélek. Ez az együtt-levés, együtt-keresés és együtt-gondolkodás különösen is fontos, például a missziónak. A hitünk letéteménye az nem szavazás dolga! De az viszont tanácskozás kérdése, hogy hogyan tudnók ezt a hitet „jobban” átadni másoknak, ehhez milyen körülményeket kellene teremtsünk, magunkban és magunk körül? A misszió módjának keresésében szükség van mindenkire. Mert egy püspök, egy pap csak bizonyos helyekre jut el, de a többi megkeresztelt ember eljut a többi helyekre is, és ők elvihetik az evangéliumot bárhová. Ezért szükséges, hogy tanácskozzunk, hogy együtt legyünk és mélyen hallgassunk egymásra. Ha megvan ez a tisztelet, megbecsülés a másik iránt, akkor az valamiképpen egy olyan hely, ahol a Szentlélek meg tud szólalni. Amikor az én lelkem magammal van tele, esetleg az én haragommal, vagy az én háborgásommal, akkor az a lélek nem lehet tele még egyszer a Jóistennel is! De ez a kapcsolatokra is áll. Hogyha a kapcsolatunkban tényleg az van, hogy az Isten szeretetével próbáljuk egymást szeretni, akkor abban a Jóisten tud szólni hozzánk és mi befogadóak vagyunk. Mert ha megvan ez a békesség, ez a szeretet a kapcsolatunkban, akkor be tudom fogadni azt, amit a Jóisten mondani akar nekem. A közösség szempontjából még fontos, amit Jézus mondott, hogy „ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, én ott vagyok közöttük”. Tehát Ő ott van és megjelenek a kapcsolatban, és ez sokkal többet jelent, mint hogy megvan benned és bennem, hanem megvan még a közöttünk lévő kapcsolatban is. Így valójában az Egyház valósága, misztikája jelenik meg köztünk.

Az itt tanult és itt szerzett tapasztalat otthon bevezethető-e fokozatosan? Gondoltál-e arra, hogy esetleg a papjaid vagy a hívek körében valami hasonlót elindítasz, nem szinódus jelleggel, hanem az együttlétnek a formáját illetően, hogy hallgassuk meg egymást?   

Az az egyetlen fontos kérdés most a szinódus végén, hogy otthon ebből mi születik meg, mi válik valósággá. Nyilván, hogy sokat gondolkoztam én is ezen, beszélgettünk magunk között is erről. Azt hiszem, ez lassan fog menni, lépésről-lépésre. A Jóisten nem ugrásokkal, hanem lépésről-lépésre vezeti az Egyházát és én ezt a szellemiséget akarom megélni a papokkal, hívekkel, más püspök testvérekkel: egymást mélységes tisztelettel meghallgatni, megbecsülni a másikat és keresve azt, amit az a házas férfi mondott, amikor megkérdeztük, hogy mit tesz, amikor a feleségével nincs egy véleményen: Akkor még inkább figyelek rá, mert lehet, hogy a Jóisten az igazság egyik részét neki mondta meg. Tehát így figyeljünk egymásra, mert lehetséges, hogy a Jóisten annak egy részét, amit tennünk kell, a másiknak mondta meg, és ha figyelek rá, akkor megértem azt a részt is, amit magamtól nem értenék meg.  

Az első ülésszak útkeresésének bizonytalankodó tapasztalata vélhetőleg otthon is megtörténik, hiszen nem lesz mindenki úgy kész rá, ahogy azt elképzeljük, hanem kell egy türelmes bevezetés. Mi az, amire a meglevő tapasztalatok alapján otthon is lehet számítani egy egymást testvérien meghallgató közösség építésében?

Több mindenre. Már elkezdtük az esperesi gyűléseken, hogy kis csoportokra oszlunk, eleinte volt idegenkedés, de egyre inkább belátták, hogy nagyon jó a kiscsoport, mert mindenki beszélhet és így türelmünk van egymáshoz, mert egy nagy közösségben, ahol 30-40-en vagyunk együtt, nem lehet hosszan beszélni. Vagy születésnapokra szoktam meghívni azokat a papokat, akik abban a hónapban születtek, és akkor az ebéd végén van olyan lehetőség, hogy mindenki valamit elmesél az életéből, amit ő meg akar osztani a többiekkel, és végig hallgatjuk egymást, anélkül, hogy beleszólnánk, tehát nem szakítjuk félbe a másikat és ez nagyon jót tesz a lelkünknek. Sokan meg is lepődnek, hogy most nem szólnak, nem állítanak le, akkor most én meddig beszélhetek? Válaszom, hogy addig, amíg a szeretet diktálja belőled…

De azért ezt tanulni kell…

Tanulni kell, mert elméletileg tudjuk, de tanulni kell…

Tanulni kell elkezdeni, bátorságot venni, és aztán a többiekre való tekintettel bölcsen abbahagyni, amikor ott az idő...

Így van! És itt a szinódus alatt is a legnagyobb hozomány az, hogy itt valamiképpen próbáltuk begyakorolni együtt a Szentlélekre való figyelést, a közösségi lelki megkülönböztetést, egymásra hallgatást, ezt gyakoroltuk és én nem várhatom el, hogy azok, akik esetleg nem gyakorolták, azok mindjárt egyből tudják. Türelemmel, lépésről-lépésre, szeretettel, egymást segítve! Gondolom, hogy tanulhatunk azoktól, akik nem voltak itt, mert nekünk van egyfajta tapasztalatunk, de nekik más tapasztalatuk van, ami talán jobban egyensúlyba hoz minket és valamiképpen segít abban, hogy helyesen lássuk az Egyház útját. Úgyhogy én nagy reménységgel vagyok, hogy egy kicsit az Egyház stílusa közösségibb, egymásra figyelőbb, egymást jobban meghallgató és misszió felé forduló lesz, mert ez sok helyen hiányzik. Megszoktuk a történelem folyamán, hogy mi keresztények vagyunk és csak fenn kellett tartani azt a plébániát, közösséget és templomot, de ez ma már nem elég! Nekünk szükségünk van a misszióra. És ha kimegyünk bárhová a perifériára, s ha az embereket meghívjuk, akkor hova hívjuk meg őket? - Ha egy élő közösségbe hívjuk meg őket, akkor van esélye annak, hogy megmaradnak. Tehát nem egy formális valamibe hívjuk meg, mert az nem táplálja őket, de ha élő a közösség és a kapcsolatok tiszták, szépek, rendezettek, szeretettel teljesek, akkor ez vonzza is az embereket. Azt látom, hogy a plébániához, ahol így élnek, oda vonzódnak az emberek, szívesen jönnek és megmaradnak. Aztán felosztani kiscsoportokra őket, mégpedig olyan csoportokra, ahol egymást név szerint is ismerik, másképp nem tudják egymást segíteni. A plébánia az közösség, de nem mindig közösség, azzá kell lennie, és ha kiscsoportokban él egy plébánia, akkor a közösségek közössége lesz, és így akkor van esélye, hogy tényleg jól élik meg az evangéliumot együtt.

Téged hallgatva mintegy zárszóként, azt érzem, hogy már készen van a lelkipásztori terved, amivel hazaindulsz. Áldjon meg az Úristen a még itt hátralévő napokra és majd otthon örömteli átadását mindannak a jónak, aminek itt részes voltál. Köszönöm az interjút.

Nagyon szépen köszönöm én is a meghívást.      

[ Audio Embed Interjú Pál József Csaba temesvári püspökkel]