Az Atya kitárt karja a mennyei Szent Kapu – megnyílt a lateráni székesegyház Szent Kapuja

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

Családként ismerjük fel magunkat

Nagy örömmel éltük át székesegyházunkban a Szent kapu megnyitását, amivel egyúttal megújítottuk a Krisztusba, az üdvösségünk Kapujába vetett hitünk megvallását – kezdte beszédét a pápa helynöke, aki a Szentatyáról külön megemlékezett, hiszen a lateráni bazilika az ő székesegyháza, az az egyház, melyet szeretetben és közösségben vezet. Ma a Názáreti Szent Családot ünnepeljük, folytatta a bíboros, mely minden családi közösség modellje és a szentháromságos közösség tükre. Az ünnep egyúttal felhívás arra, hogy magunkat Isten családjaként ismerjük fel, melynek hivatása, hogy az egységben növekedjék és imádsággal támogasson minden családot, különösen is a nehézségekkel és szenvedéssel küzdő családokat.

Az irgalomban gazdag atya fiainak története

A bíboros a bevezető gondolat után az irgalomban gazdag atyáról szóló lukácsi evangéliumot értelmezte. Ebben a történetben a tékozló fiú és az otthon maradó bátyja alakját gyakran elkülönítették és szembeállították egymással, mert nem vették észre, hogy valójában mindkét testvér félreértette az atyját. A kisebbik fiú kikéri az örökség reá eső részét és elmegy otthonról ahol született és felnőtt, azzal a meggyőződéssel, hogy végre felelősen saját kezébe veszi az életét és függetlenné válik az apjától. Döntése és helyzete jól tükrözi a mai világunk eltévelyedését, mely szerint Isten ellensége a mi szabadságunknak, akit ezért el kell távolítani, hogy végre saját magunk sorsának kovácsai legyünk – hangsúlyozta Reina bíboros.

A szeretet nélküli engedelmesség veszélye

De az idősebb fiú is egy mélységes félreértés foglya, pedig első látásra a hűség és az engedelmesség mintaképének tűnhetne. Lelkülete akkor tárul fel, amikor öccse visszatértekor apjának keserves szemrehányást tesz: „Lásd csak, én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal” (Lk 15,29). E szavakból kitűnik, hogy nem szeretetből engedelmeskedett és apját önkényúrnak tartotta, így valójában otthon, de mégiscsak szolgaként élt. Ezekben a szavakban egy szeretet nélküli engedelmesség tárul fel, amelyet egy önkényesnek tartott akarat szolgaságában élünk meg. Egyik fiú sem érzi magát úgy, hogy egy apai házban él, az ő szeretett gyermekeként, hanem mindkettő szolgaként éli meg helyzetét, az idősebb ki is mondja, a kisebbik pedig hazatértekor már csak abban bízik, hogy apja majd a béresei közé fogadja be.

A gyermeki lét az apa feltétlen szeretetén alapuló ajándék

A meglepetés azonban az atya válaszában rejlik, aki félbeszakítja a kisebbik fiú beszédét, és a szolgákhoz fordulva kijelenti: „Ez a fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült” (Lk. 15.24). Ugyanakkor a haragját kimutató idősebb fiához is lefegyverző gyengédséggel fordul: „Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied” (Lk 15,31). Ezek a szavak mélyen emlékeztetnek a gyermeki kapcsolat alapigazságára: A gyermeki lét nem egy megszerzett vagy kiérdemelt állapot, hanem az apa feltétlen szeretetén alapuló ajándék, ezért az atyaság félreértése közvetlen következményekkel jár a testvériségre nézve is. Az idősebb testvér neheztelése az öccsének rendezett lakoma miatt nemcsak a meghívás elutasítását jelenti, hanem szakítást a vérségi kötelékkel: „Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki” (Lk 15,30). Ezekben a keserű szavakban ott bujkál a testvériség megtagadása. Apja hiába is kérleli, ő az arcába vágja: „Ez a te fiad”, ám az apa ennek ellenére őrzi a szívében az igazi köteléket: „Ez a te testvéred” (Lk 15,32) és minden igyekezetével vissza akarja vezetni mindkét fiát a közös családi összetartozás tudatába. Baldassare bíboros Jézus példázatában egy olyan részletre mutatott rá, mely arra hív minket, hogy a kapu képét vegyük észre, hasonlót ahhoz, amin keresztül áthaladtunk és amin majd sokan átlépnek a szentév során.

Amikor még messze volt

Abban a pillanatban, amikor a fiú elindul hazafelé, az evangélium megindító pontossággal szól az atyáról: „Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve”. „Amikor még messze volt” (Lk 15,20). Itt az apai szív egy rendkívüli vonása tárul fel: az apa nemcsak várta a fiát, hanem rendíthetetlen reménységgel virrasztott, és fiát messziről meglátva érezte, hogy egész bensője megremeg az együttérzéstől. Cseppet sem késlekedik, hanem eléje siet, átöleli és végtelen gyengédséggel megcsókolja.

A reménység zarándokai szeretnénk lenni

Szemléljük most az apának ezt a sietését, aki fáradhatatlanul szeretett, lássuk kitárt karjait, mert ezek a kitárt karok a Szent Kaput jelentik. Nem számít, milyen messzire mentünk el, nem számít az sem, amit tettünk, amit eltékozoltunk. Abban a pillanatban, amikor úgy döntünk, hogy hazatérünk, soha nem találunk zárt ajtókra, hanem ölelés vár ránk, amely befogad és megáld. A ránk váró ház nem más, mint az Atya háza, az ő szíve, egy olyan hely, ahol akkor is néztek és láttak minket, amikor nekünk már nem sikerült észrevenni azt az otthont. Van tehát egy szív, amely felénk mozdul, amikor még távol vagyunk, mert Ő soha nem vált el tőlünk. A reménység zarándokai szeretnénk lenni, annak a soha el nem fáradó szeretetnek a zarándokai, mely újra rátalál az üdvösségre és az újjáalapított családra. Ezekből a kitárt karokból tanuljuk meg újra, hogy egyházzá legyünk, annak a szentsége, annak az Istennek a családja, aki a jóra szabadítja fel a mi szabadságunkat – szólt a bíboros.

Ne tétovázzunk tehát átlépni azon a Kapun, amely Isten szívéhez vezet!

Ne tétovázzunk tehát átlépni azon a Kapun, amely Isten szívéhez vezet, amely az ő karjainak élő képe, amely tárva-nyitva fogad minket. Lépjünk be bizalommal, ízleljük meg és elmélkedjünk, milyen jó az Úr (Zsolt 34,9); és miután megtapasztaltuk ennek a gyermeki összetartozásnak az örömét, legyünk a remény fáradhatatlan megvetői és a testvériség építői!

Átlépni a Szent Kapun azt jelenti, hogy befogadjuk ezt a meghívást, és hogy gyermekként élünk a Fiúban, az Atya tanúiként, aki akkor is vár ránk, amikor „még távol vagyunk” (Lk 15,20). Meghívás ez, hogy nyitott szívvel válaszoljunk Isten kegyelmére, engedjük kiengesztelődni magunkat az ölelésével, amely visszaadja méltóságunkat, és képessé tesz bennünket hiteles testvéri kapcsolatok kiépítésére.

Kitárt karjainkon keresztül Isten szeret

Ma, amikor áthaladunk ezen az ajtón, amely az Atya karja, gondolataink különös együttérzéssel fordulnak azok felé, akik a példázatban szereplő kisebbik fiúhoz hasonlóan távolinak és méltatlannak érzik magukat, és azok felé, akik az idősebb fiúhoz hasonlóan a szívüket mély keserűséggel terhelik meg és már nem érzik úgy, hogy ők is szeretett gyerekek lennének. Gondolunk a betegekre, a foglyokra, azokra, akiket magány, szegénység vagy kudarc érint. Azokra, akik elcsüggedve leengedték a karjaikat; azokra, akik elvesztették a reményüket, akik már felhagytak az Atya karjainak keresésével, mert bezárkóztak önmagukba vagy a világ dolgainak biztonságába. Ebben a háborúktól, viszályoktól és egyenlőtlenségektől szaggatott világban mindenki felé nyújtjuk a karjainkat. Gondoskodjunk arról, hogy kitárt karjainkon keresztül Isten szeretetének tükörképe jusson el hozzájuk. Egyedül soha nem üdvözülünk, hanem csak úgy, mint egy család és ezért a testvériséget kell minden erőnkkel ápolni!

A Fiában fiakká válva, tegyük magunkévá ezt a küldetést, kötelezzük el magunkat, hogy az evangélium örömében éljünk. Elsősorban otthonunk ajtaját átlépve igyekezzünk Istent bevinni családjainkba, mindennapi kapcsolatainkba, gyermekeinkkel való kapcsolatainkba, házassági kötelékeinkbe, az idősek ápolásába. Legyen a mi tanúságtételünk olyan, mint Mária és József fényes és termékeny tanúságtétele, hogy megnyíljon minden bezárt kapu és minden távoli szív utat találjon az atyai házba – zárta homíliáját Baldassare Reina bíboros, a Szentatya római általános helynöke, a Lateráni Szent János székesegyház Szent Kapujának a megnyitásakor.