Isten veled, Róma! - egy svájci gárdista gyalogos zarándokútja hazafelé

Vertse Márta /Adelaide Patrignani – Vatikán

Sokan mindössze néhány órás repülő utat vesznek igénybe, Vincent 37 napon át gyalogolt, miután június elsején elhagyta Rómát. Július 7-én érkezett meg születési helyére, a sajtjáról világhírű Gruyère-be, a Fribourg kantonban, Svájc szívében fekvő középkori városkába.

A zarándokút jótékony hatása

Vincent számára természetes volt ez a hosszú hazatérés a Via Francigenán, amelynek fő szakasza az Anglia déli részén fekvő Canterbury-t az Örök Várossal köti össze. Így akarta harmonikusan lezárni életének ezt a szakaszát, amelyet a Szentatya szolgálatában töltött el és amely valamivel több mint három évvel ezelőtt kezdődött el. Ugyanazon az úton akart visszatérni, amelyen Rómába jött, szolgálata megkezdése előtt. „Most, hogy megtettem a visszafelé vezető utat, rájöttem, hogy ez számomra egyben terápiát is jelentett. Nagyon nehéz megválni Rómától, a Vatikántól, a Svájci Gárdától és a Szentatyától. Nem hiszem, hogy kibírtam volna egy gyors, egyetlen napon történő visszatérést. Az, hogy gyalog jöttem haza, lehetővé tette, hogy hosszasan kiértékeljem magamban, amit átéltem”. Ferenc pápa egy bátorítása, amit a krakkói Ifjúsági Világtalálkozón mondott a fiataloknak, nagy hatást tett Vincentra. „Ahhoz, hogy Jézust kövessük, szükségünk van egy adag bátorságra, el kell döntenünk, hogy a díványt felcseréljük egy pár cipőre, ami segít az előrehaladásban”. „Úgy érzem, hogy szó szerint követtem a pápa szavait, amikor így keltem útra” – fejtette ki a svájci fiatalember.

A magányos zarándok a Gondviselésre bízza magát

Azon a nyári napon, amikor elhagyta Rómát, Vincent lelkében kettős érzések támadtak. „Természetesen szomorú voltam, mert meg kellett válnom ettől az élettől, amit annyira szerettem, de örültem is, mert útra keltem”. Az utat úgy tekintette, mint a Svájci Gárdánál szerzett tapasztalat meghosszabbítását, egészen addig, amíg meg nem érkezett hazájába, a svájci Rómába, Fribourg városba. Bár már tett hosszú túrákat, járt a Santiago de Compostela zarándokúton is, első lépéseit most aggódva tette meg, azzal az érzéssel, hogy olyan valamire szánta el magát, ami túlhaladja képességeit. Egyedül indult el és magányában a Gondviselésre hagyatkozott.

A Via Francigena Európai Kulturális Út

A Via Francigena az angliai Canterburyből kiinduló zarándokút, amely az itáliai városokat az Alpokon túli területekkel, az egykori Frank birodalommal kapcsolta össze. Fő útvonalának állomásai Canterbury érseke, Sigéric nevéhez fűződnek, aki  990-ben székvárosából Rómába zarándokolt, hogy XV. János pápa kezéből átvegye az érseki palliumot, a Péter utódával való egység, a hatalom és a hűség jelét. Canterburybe visszatérve Sigéric érsek, akit műveltsége és nevének latin változata, „Serio” alapján a „komoly” jelzővel illettek, feljegyezte a zarándokút állomásait. A zarándokok ma is nagyrészt Sigéric útvonalát követik. 1994-ben az Európa Tanács az utat Európai Kulturális Úttá nyilvánította.

Befogadni a Gondviselés ajándékait

Vincent számára fontos volt, hogy ne tervezze meg előre útvonalát, a zarándokút állomásait, ne ellenőrizze nap mint nap, hogy mennyi utat tett meg, hogy lesz-e szállása, hol éri az éjszaka. Az volt a hozzáállása, hogy örülnie kell minden pozitív dolognak, amellyel útközben találkozik. Ez is egy módja a szegénység és a kapott adományokért érzett hála megélésének.

Az öröm földje és a könnyek völgye

Olaszországban a Via Francigena valamivel több mint ezer kilométer hosszúságban a következő hét régiót szeli át: Valle d'Aosta, Piemont, Lombardia, Emilia-Romagna, Liguria, Toszkána és Lazio. A svájci gárdistát leginkább a toszkán tájak bűvölték el. Ezen a vidéken a legszebb a táj, de a paradicsomi hangulat megízlelését a tisztítótűz előképe váltja fel, amikor Toszkána lankás dombjai után végig kell haladni a Pó-síkságon, amelynek végtelen rizsmezői, nyílegyenes ösvényei monoton látványt nyújtanak. A nyári kánikula és a rizsmezők állóvize nagyon sok szúnyogot vonz – emlékezik vissza Vincent. Ezek a napok rendkívül próbára tették türelmét.

Azután a síkságot ismét hegyek váltják fel, egészen Valle d’Aosta lejtőiig, ahol az út a kitartó természetjárót a Via Francigena legmagasabb pontjáig juttatja el. Ez a 2469 méter magas Nagy Szent Bernát-hágó, már Svájc területén. Innen már csak néhány nap, és végre megérkezünk a fribourgi kantonba, ahol Vincent már nem tekintett többet a térképre. Itt, valamivel több mint ezer kilométer után végre viszontláthatta a jól ismert hegyek által átölelt születési helyét.

A természetjáró batyuja

Azt lehetne hinni, hogy a zarándok hátizsákjának mérete és tömege arányban áll a megteendő távolsággal. Ez egyáltalán nem így van, biztosít róla Vincent. Szatyrában szinte semmi sincs, mindössze néhány ruhadarab, kevés élelem és víz. „Ezzel el lehet jutni a világ végéig” – kiált fel, majd hozzáteszi: „Ha félsz, hogy unatkozni fogsz, bőven elegendő egy rózsafüzér vagy egy kis Biblia”. A zarándokúton könnyű a szentolvasót imádkozni, főleg a kevésbé kellemes szakaszokon. Vincent rábízta magát Szent Rókus, a zarándokok védőszentje, valamint Szent Márton és Szent Sebestyén, a Pápai Svájci Gárda védőszentjei közbenjárására is. Felszerelése nem volt terjedelmes és nem okozott gondot, viszont a lábfájás nem kímélte meg. Olyan volt, mintha az egyik lába vissza akart volna térni Svájcba, míg a másik Róma felé húzta. De az állandó fájdalom nem akadályozta abban, hogy elérje végcélját.

Az Úr hűséges útitárs

Amikor megérkezett Fribourgba, zarándokunkat „furcsa” érzés vette hatalmába. „Egyedül éreztem magam, mint amikor valaki hosszú utazást tesz egy barátjával, és amikor megérkeznek, elválnak és mindegyikük saját otthonába tér meg”.

Ez alatt az öt hét alatt Vincent egy olyan magányt élt meg, amelyben mindig különösen érezte Isten közelségét. „Éreztem, hogy kezében vagyok, egy baráttal tettem meg az utat”. Ez a kapcsolat a gyökere és éltető ereje annak, hogy a Gondviselésre hagyatkozik. „Megtanultam, hogy nem dolgozom ki  az úti tervet, többé már nem számítgatom a kilométereket és nem aggódom. Szinte kényszerültem rá, hogy higgyek Istenben és merjek bízni Őbenne”.

Amikor az előrejelzések és a számítgatások nem jönnek be, akkor mindent meg kell tennünk, hogy Istenbe kapaszkodjunk. A legjobb pillanat, hogy találkozzunk Istennel akkor következik be, amikor terveink füstbe mennek” – vonta le tapasztalatának végkövetkeztetését Vincent.

Csak Istenben van a reményünk

„Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” (Mt 14,31) – ez az evangéliumi idézet Vincent kedvelt mondata, amelyet a Róma-Fribourg útvonalhoz kapcsol. A hazafelé vezető ösvényen sok olyan hely van, ahol megállt Rómába jövet is. „Padok, útpadkák, ahol a kétely és a kétségbeesés egy-egy pillanatában mindent földhöz vágtam és fejemet kezem közé fogva leültem, készen arra, hogy lemondok erről a szédületes kalandról” – emlékezett vissza Vincent, majd hozzátette: „Szerencsére mindig megkaptam a kegyelmet, hogy folytathassam utamat és ezért sikerült”.

Amikor a visszafelé vezető úton szembesült ezekkel a helyekkel, mindig lelkiismeret vizsgálatot tartott és megerősödött hitében.  Abban reménykedik, hogy a jövőben képes lesz mindig a helyes irányban haladni, akkor is, amikor minden elveszettnek látszik. Szívébe beköltözött a szilárd bizonyosság: „Most már meggyőződtem arról, hogy egyetlen reménységünk Istenben van” – vallotta.

Amikor az Úr kopogtat szívünk ajtaján...

„Boldog az ember, akinek ereje benned gyökerezik, s akinek szíve zarándokútra készül” – állapítja meg a 84. (83). zsoltár 6 verse. A Via Francigena befejeződött Vincent számára, de ez az út megnyitotta előtte az Istennel és Istenben való élet végtelen távlatát. Egy ilyen típusú felfedezés után nem vágyik nyugalmasabb napokra! Nem arról van szó, hogy visszatér a díványhoz! Inkább meg akarja őrizni a svájci gárda fegyverzetét... egy spirituális harcra. „Amikor hazatértem, olyan volt, mintha bezártam volna szívem kapuját Isten előtt, a kaput, amit kinyitottam számára az úton”. Hamar visszatér a kísértés, hogy „mindent ellenőrizzünk” a mindennapi életben. Tehát küzdeni kell, hogy nyitva tartsuk ezt a kaput. A nyitás azt jelenti hogy hiteles keresztényként kell élnünk, az Atyába vetett teljes bizalommal” – hangzik a fiatalember tanúságtétele. A zarándokúton megtapasztalta, hogy „a félelem fékez meg bennünket, a félelem, hogy ez a túlságosan nagy Szeretet felborítaná életünket”.

Tervek a jövőre

Szeptember elején a volt svájci gárdista beiratkozott a Fribourgi Egyetem teológia fakultására. Szeretne szilárd alapokra szert tenni, hogy beszélhessen Istenről, mivel úgy érzi, hogy sokan azért utasítják vissza Istent, mert nem ismerik. Ez a választása tanúsítja nyári tapasztalatának mélységét: „Az Istennel való találkozás felbecsülhetetlen adomány”. További álma, hogy egy napon egészen a Szentföldig elzarándokol. „Hogy mikor, azt nem tudom, de amikor felkínálkozik egy alkalom, akkor bátran élnem kell vele. Ez lesz életem legnagyobb utazása” –  tervezi jövőjét Vincent.

Tegyük félre a büszkeséget és járjuk végig az alázat útját

Vincent bátorítja gárdista társait, akik szintén gyalog kívánnak hazatérni Rómából. „Indulj el, könnyű. Ha kilépsz a Szent Anna kapunál, fordulj balra és menj egyenesen. Ne aggódj, elég, ha egyik lábad a másik után helyezed. Mivel kb. ezer kilométer az út a Nagy Szent Bernát-hágóig és ha egy lépés 70 centiméter, akkor mintegy másfél millió lépést kell megtenned. A legnehezebb lépés az első, a többi már magától jön”. Az egyetlen nehézség, hogy megtanuljuk, hogyan ne ellenőrizzük magunkat, életünket. Amikor a dolgok nem úgy haladnak előre, mint ahogy elterveztük, akkor megyünk a helyes irányba. Így Isten vezet bennünket utunkon – mondja Vincent és a következő tanácsot adja társainak, akik követni akarják példáját: „Tegyük félre a büszkeséget és vágjunk neki egy éltető utazásnak, az alázat útjának”.

„Menj, zarándok, folytasd utadat, ne hagyd, hogy bármi megállítson. Vedd ki a részed a napból és részed a porból; éber szívvel, feledd a mulandót. Minden semmi, semmi sem igaz a szereteten kívül” (Liturgikus himnusz).