Dante mérföldkő, aki kijelöli nekünk az utat. Induljunk el a belső zarándoklatra!
Gedő Ágnes – Vatikán
Dante Alighieri megkerülhetetlen alakja a világirodalomnak, de a Színjáték üzenete messze túlmutat a mű történeti jelentőségén. Allegóriája az egyén és a közösség boldogulásának, az emberi lét buktatóinak, melyekből mindig van kiút, ha a belső megújulás fáradságos zarándoklatát választjuk. Erre ösztönöz a pápai levél, mely kiemeli a három nő, Szűz Mária, Beatrice és Szent Lúcia szerepét a Divina Commediában. Az örök boldogság elérése mindenki előtt cél lehet, és ebben nagy tanítómesterünk a 700 éve elhunyt toszkán író.
Az alábbiakban közreadjuk Tombi Beáta (PTE Újlatin Nyelvek és Kultúrák Intézet, Olasz Tanszék) reflexióját Ferenc pápa Candor lucis aeternae – kezdetű levelére:
„Hogy Ferenc pápa egy teljes apostoli levelet szentel Dante Alighierinek a költő halálának 700. évfordulója kapcsán, nem pusztán Dante időtlenségét példázza, hanem azt a szoros köteléket is, amely Dante és az Egyház között áll fenn. Dante ugyanis a költészet szépségén keresztül juttatja kifejezésre az Istenbe vetett hit fontosságát és a mindent átható szeretet mélységét. Többek között ez indokolja, hogy a Szentatya a toszkán költőt a „Remény prófétájának” nevezi.
Dante fő művének örökérvényűségét elsősorban az támasztja alá, hogy a múlt embere számára ugyanúgy volt mondanivalója, ahogy a mai kor olvasója számára is aktuális. Mindenki választ találhat benne kérdéseire, legyenek azok világi, vagy vallási tartalmúak. Innen a Színjátékot a „középkor enciklopédiájaként” is definiált kifejezés. Nincs olyan ember, aki élete során legalább egyszer ne találkozott volna Dante nevével, vagy olyan festménnyel, zeneművel, amelyet Dante élete, vagy a Színjáték egy felejthetetlen jelenete ihletett.
Ehhez nyilvánvalóan az is nagy mértékben hozzájárult, hogy Dante recepciója viszonylag hamar, halála után mintegy tizenöt évvel megkezdődött. A toszkán költő többek között annak köszönhette népszerűségét, hogy a Dekameron szerzőjeként ismert Giovanni Boccaccio, és a korabeli Firenze híres embereiről rövid írásaiban megemlékező Franco Sacchetti érdekes történetei már az az 1300-as évek közepén felkeltették a művészek érdeklődését Dante iránt. Érdekes azonban megfigyelni, hogy míg az első festők alkotásaikban Dante személyére helyezik a hangsúlyt, (lásd a Giotto di Bondone tanítványaitól származó Dante freskó (Firenze, Palazzo Bargello, 1335), addig a reneszánsz művészek kizárólag a Színjátékkal együtt ábrázolják a költőt. Az egyik leghíresebb Dante freskó Domenico di Michelinótól származik. A kép középpontjában Dante áll, fő művét kezében tartva, míg a háttérben a Színjáték három spirituális birodalma és Firenze városa tűnik fel (Firenze, Santa Maria del Fiore, 1465). A zene területén mindenképpen meg kell említeni Liszt Ferenc Dante-szimfóniáját (1865-66), vagy Csajkovszkij szimfonikus fantáziazenéjét (Francesca da Rimini, 1876), amelyben a Pokolban örök kárhozatra ítélt két tragikus sorsú szerelmes, Paolo és Francesca története elevenedik fel.
Ferenc pápa maradéktalanul osztja elődei véleményét, többek között XV. Benedek pápa, XIII. Leó pápa, vagy X. Piusz pápa álláspontját, akik Dantét a Színjáték keresztény szimbolikája, és spirituális jelentése miatt, teljes mértékben a magukénak vallják. A Szentatya mély meggyőződéssel hirdeti, hogy a Színjáték a béke, a belső nyugalom megtalálásáról szól, és arra tanít, hogy az ember Isten és a hit segítségével megtisztuljon, eljusson a káoszból a rendbe, és bűnös cselekedeteit hátra hagyva az erény útjára lépjen.
Hogy a Színjáték valóban a lélek útkereséséről szól az is pontosan alátámasztja, hogy Dante utazását éppen 1300-ban, a Katolikus Egyház első Szentévének nagycsütörtökén kezdi meg Jeruzsálemből. A dantei fikció szerint ugyanis a Pokol bejárata Jézus keresztre feszítésének helyszínén, a Jeruzsálem városától nem messze fekvő Golgota-hegynél található. Jól látható tehát, hogy a mű tengelyét képező utazás-zarándokút toposza több szinten értelmezhető. Nem pusztán arról van ugyanis szó, hogy Dante a három túlvilági birodalom bebarangolásán keresztül eljut a Paradicsomba, ahol a Kristály-ég határán túl megpillantja a Háromszemélyű Egy Istent, hanem annak a próféta-szerepnek a tudatos vállalásáról is, amely abban teljesedik ki, hogy az embereket a nyomorúságból és a bűnből a földöntúli boldogság állapotába vezeti. Ezért buzdítja Ferenc pápa is híveit arra, hogy merítsenek erőt Dantéból, hiszen, ahogy Dante spirituális utazásra indul, és eljut a sötét erdőből a Paradicsom hegyére, úgy az emberek számára is adott a zarándoklat lehetősége, és az, hogy megtalálják az Istenben való örök boldogságot.
Ferenc pápa nem csupán a zarándoklat nehézségeire tér ki, hanem a Színjáték kapcsán a töretlen isteni gondviselés állandóságára is emlékezteti az embereket. A Pokol első énekében megjelenő három nőalak, Beatrice, Szent Lúcia és Szűz Mária a három isteni erény, a hit, remény és szeretet szimbóluma. Az Aquinói Szent Tamás erénytanából táplálkozó dantei filozófiában is azért különülnek el ilyen határozott módon az isteni és a sarkalatos erények (okosság, igazságosság, lelki erősség, mértékletesség), hogy a költő hangsúlyozza a teológiai erények spirituális természetét az erkölcsi erényekkel szemben, hiszen az előbbiek elengedhetetlenek a boldogság eléréséhez.
Az isteni erények, elsőként pedig a feltétlen szeretet gyakorlásának fontosságával magyarázható annak a korábban ismeretlen szeretetfogalomnak a bevezetése is, amely az Ige, vagyis a Fiú megtestesülésén keresztül a Színjátékban teljesen új jelentéssel bővül. Dante zarándoklata utolsó állomásaként megpillantja Istent. Ezt a találkozást írja le a Paradicsom 33., utolsó éneke. Szent Bernát kézmozdulatát követve Dante fölfelé néz, és három különböző színt pillant meg, ami az egymástól különböző három isteni Személyre utal. Ebben a pillanatban történik meg a felismerés, vagyis annak tudatosítása, hogy a Fiúistenben az ember képe rajzolódik ki. A megtestesülés misztériuma azonban az ember előtt mindvégig rejtve marad: ésszel és értelemmel fel nem fogható, szavakkal el nem mondaható. Ezért bicsaklik meg a dantei szöveg is, és a korábbi énekekre jellemező részletgazdag, életszerű leírás helyett a költő az írás folytatásának lehetetlenségét hangsúlyozza. Ekkor keríti hatalmába annak a végtelen szeretnek az érzése, amely Isten létezésének legfőbb bizonyítéka, amely az egész világmindenséget mozgásban tartja, és minden cselekedetünk legfontosabb irányítója.
Ferenc pápa többször kitér a Színjáték nyelvére is. Ezzel elsősorban az a szándéka, hogy a mű tanító jellegét hangsúlyozza, és ezzel is a szöveg olvasására buzdítsa az embereket. Maga Dante is azért tartotta fontosnak, hogy a latinnal, azaz a középkori költészet nyelvével ellentétben, a nép nyelvén írja fő művét, hogy minden emberhez eljusson, mindenki megértse, és mindenki erőt tudjon meríteni belőle.”
Magyar Dantisztikai Társulat
A Magyar Dantisztikai Társulat (MDT) egy szűkebb szakmai közösség és baráti társaság kezdeményezése révén jött létre 2002 elején. Az ekkor még csupán laza szakmai szerveződés tagjai egyetemi kutatók, magyarországi italianisták voltak, akik Dante Alighieri műveit tanulmányozták. A csoport tagjai egymás kutatásainak és eredményeinek megismerésére szerveztek találkozókat és előadásokat, mígnem megszületett a gondolat, hogy az eddigi munka folytatása, rendszeressé tétele és bővítése érdekében szerveződjön egy jogi értelemben is hivatalos szervezet, amely világosan megfogalmazott célkitűzésekkel, programokkal képes koordinálni és előremozdítani a magyar italianisztikai kutatásokat. A Társaság egyfelől kifejezetten tudományos, szakmai jellegű, másrészt tudománynépszerűsítő és tehetséggondozó tevékenységet kíván ellátni. Jogilag nem kapcsolódik semmilyen intézményhez, ám tagjai és elnöksége a hazai egyetemek oktatógárdájából és hallgatói közül szerveződnek. Így már a társaság megalakulását is, valamint programjait az ELTE, a PPKE, a DE, a Nyugat-magyarországi Egyetem, valamint a PTE és az SZTE is folyamatosan támogatja.
